A polivagális elméletet Dr. Stephen Porges amerikai idegtudós dolgozta ki, és mára a trauma terápiák és a traumaszemléletű idegrendszeri fejlesztés egyik alapköve.
Azt mutatja meg, hogyan érzékeli a testünk a biztonságot vagy a veszélyt, és ennek megfelelően hogyan változik meg a viselkedésünk, figyelmünk, kapcsolódásunk és érzelmi reakcióink – sokszor teljesen tudattalanul.
A test mindig figyel:
Biztonságban vagyok… vagy veszélyben?
A polivagális elmélet szerint az idegrendszerünk folyamatosan pásztázza a környezetet, és egyfajta „belső riasztórendszerként” dönti el:
- Biztonságban vagyok → nyugodt vagyok, kapcsolódom, fókuszálok, tanulok
- Valami veszélyt sejt a test → stresszreakció indul: menekülés, küzdelem vagy lefagyás
- Ha túl nagy a fenyegetettség → az idegrendszer „lekapcsol”, elzárkózik, bezárkózik
Ez a folyamat nem tudatos. Nem választjuk, hanem a test reflexszerűen reagál. Ezért is történik meg gyakran az, hogy:
- valaki „túlságosan” reagál egy ártalmatlan helyzetben,
- leblokkol egy feladatnál, amit korábban meg tudott oldani,
- „eltűnik” társas helyzetben, vagy nem tud kapcsolódni,
- úgy érzi, valami benne „nem működik rendesen” – holott valójában az idegrendszere túlélési módban van.
Három idegrendszeri állapot – háromféle viselkedés
A polivagális elmélet három fő idegrendszeri állapotot különböztet meg:
Ventális vagus – Kapcsolódás, nyugalom, biztonság
- Ebben az állapotban vagyunk a leginkább önmagunk:
Nyitottak vagyunk - Jól tudunk fókuszálni
- Érzelmileg szabályozottak vagyunk
- Képesek vagyunk érzelmileg kapcsolódni és tanulni
Szimpatikus aktiváció – Harc vagy menekülés
Itt már stresszreakció történik:
- Feszült vagyok
- Felpörgök, türelmetlen vagyok
- Kontrollálni akarok mindent
- Nehezen alszom, ingerlékeny vagyok
Dorzális vagus – Lefagyás, visszahúzódás
A túl nagy fenyegetés hatására:
- Elszigetelődöm
- Érzelmileg elnémulok
- Fáradt vagyok, de nem pihenek
- Úgy érzem: „nincs értelme semminek”
És miért fontos ez a trauma vagy neurodiverzitás esetén?
Mert nem viselkedésproblémáról van szó – hanem idegrendszeri állapotról.
A trauma és a neurodiverzitás (pl. ADHD, autizmus) gyakran az idegrendszer folyamatos túlaktiváltságával vagy épp alulműködésével jár.
Ez nem nevelési hiba, nem gyengeség, nem „túlérzékenység”. Ez az idegrendszer adaptív válasza arra, amit korábban átélt.
Amikor egy gyermek (vagy felnőtt) „hisztizik”, túlreagál, elbújik, dühös, elnémul, lefagy – az idegrendszere nem érzi magát biztonságban.
A polivagális szemlélet segít abban, hogy ne büntessük a tüneteket, hanem megértsük a test állapotát, és onnan induljunk el a támogatás felé.
Mit jelent mindez a fejlesztésben?
A traumaszemléletű idegrendszeri fejlesztés során nem a viselkedést akarjuk „kijavítani”, hanem az idegrendszert támogatjuk abban, hogy visszataláljon a nyugalmi, kapcsolódó állapothoz.
Ehhez használunk például:
- Hallásterápiát (SSP, Focus System, Rest and Restore)
- Mozgásos idegrendszeri integrációt
- Légzés- és testérzékelési gyakorlatokat
- Egyéni ritmust és biztonságos kapcsolatot
Miért fontos, hogy ezt megértsük – segítőként, szülőként, emberként?
- Mert akkor nem a tünetre reagálunk, hanem az okra
- Mert akkor megszűnik a hibáztatás – önmagunkkal vagy másokkal szemben
- Mert akkor képesek leszünk valódi támogatást nyújtani – nem túl sokat, nem túl keveset
- Mert ez az út a belső együttérzés és önelfogadás felé
A polivagális elmélet nem segít a probléma diagnózisának a felállításában– inkább egy térkép a probléma megértésében
Egy olyan térkép, ami segít:
- megérteni önmagunkat és másokat
- lágyabban reagálni a nehéz viselkedésekre
- újra megtalálni az utat a belső biztonság felé