Az örökbefogadott gyermekek és a traumatikus élethelyzeteket, élményeket átélt gyerekek idegrendszere érzékenyebb, mint az átlagos gyermekeké. Sok esetben nem csak a traumatikus múltjuk formálja őket, neurodivergens jellemzők is megjelennek náluk. Ezért az ő idegrendszeri fejlesztésük jóval komplexebb feladat, és sokkal nagyobb szakmai tudást igényel.
Ajánlott, hogy örökbefogadott vagy fejlődési traumát átélt gyerekek fejlesztését olyan szakemberek végezzék, akik megfelelő képesítést szereztek a trauma területén. Ez nemcsak azért fontos, mert a trauma befolyásolja a fejlődést, hanem azért is, mert a rosszul felépített fejlesztés újabb nehézségeket idézhet elő.
Az örökbefogadó szülők gyakran nehéz helyzetben találják magukat. A klasszikus mozgásterápiák és kognitív fejlesztések azokra a fejlődési pályákra vannak szabva, amelyek egy biztonságban, családban született gyereknél jellemzőek. A traumát hordozó gyerekek és szüleik viszont sokszor „kakukktojásnak” érzik magukat ezekben a csoportokban. A szülők is úgy tapasztalják, hogy a megszokott módszerek náluk másképp működnek.
Ezeknél a gyerekeknél a fejlődési út sokkal vegyesebb: a csúcsok mellett mélyebb és hosszabb völgyek is vannak. A regresszió – amikor egy gyerek visszalép egy korábbi fejlődési szintre – gyakrabban fordul elő, és hosszabb ideig is tarthat egy alapozó terápia vagy TSMT terápia esetén. Sokkal több a változó: a napi állapot, az előző napi élmények, a kapcsolódás minősége, sőt az is, hogy egy-egy feladat milyen testi emléket mozdít meg bennük.
Történet egy kisfiúról, akinek a neve legyen most Áron
Áron már sok mindenen keresztülment. Nem beszélt róla, de a teste mindent megőrzött, amit a lelke próbált elfelejteni. Amikor először belépett a mozgásterápiás szobába, a tekintete gyorsan végigsiklott a hintákon, labdákon, színes eszközökön. A terapeuta finoman invitálta, hogy próbálja ki a nagy, szövetből készült hintát.
Áron beült, de ahogy a hinta megmozdult, a szeme kitágult, teste megfeszült, légzése felgyorsult – mintha bármelyik pillanatban ugrásra készülne. Ez a hiperarousal: amikor az idegrendszer túlpörög, és a test harcra vagy menekülésre kapcsol, még akkor is, ha nincs valódi veszély.
Más napokon épp az ellenkezője történt. Egy új feladatnál Áron inkább dekoncentráltá, álmataggá vált, tekintete „elúszott”, izmai elernyedtek, mozdulatlanná vált. Ez a hipoarousal: amikor az idegrendszer annyira túlterhelt, hogy inkább „lekapcsolja a villanyt”, és a gyerek visszahúzódik a külvilágból.
A tolerancia ablak – ahol a fejlődés történik
Az idegrendszernek van egy optimális működési sávja, amit tolerancia ablaknak nevezünk. Ebben a zónában a gyerek figyel, tanul, képes kapcsolódni, és elbírja a kihívásokat.
Ha ebből az ablakból kicsúszik, két irányba mozdulhat:
- Felfelé – hiperarousal, amikor túl sok az energia, túl erős a reakció, és a test készenlétben marad.
- Lefelé – hipoarousal, amikor a gyerek „eltűnik”, lelassul, és nem reagál a külvilágra. Itt akár nyugodtnak is tűnhet.
A traumatizált gyerekeknél ez az ablak gyakran nagyon keskeny. Egy apró inger is elég, hogy kilökje őket belőle – ezért lehet a mozgásterápia egyik nap felszabadító, másnap pedig túl sok.
Hogyan segíthetünk, hogy bent maradjon az ablakban?
A cél nem az, hogy a gyerek mindig nyugodt legyen, hanem hogy a tolerancia ablaka táguljon. Minél szélesebb ez az ablak, annál több helyzetet tud biztonságosan megélni.
Ebben segíthetnek olyan módszerek, amelyek közvetlenül az idegrendszer szabályozására hatnak:
- Safe and Sound Protocol (SSP) – Hangalapú program, amely biztonság-üzenetet küld a testnek, és segít szélestíni a gyermek a tolerancia ablakát, akár túl-, akár alulaktivált állapotból.
- Rest and Restore Protocol (RRP) – Megtanítja, hogy a nyugalom biztonságos és tápláló, és lassan tágítja az ablakot.
- Focus System – Komplex szenzoros-motoros fejlesztés, amely segíti a figyelmet, koordinációt és érzelmi szabályozást, de csak akkor hatékony, ha a gyerek már stabilabban bent tud maradni az ablakban.
Áronnal először az SSP-vel kezdtünk. Napról napra láttam, ahogy a légzése egyenletesebb, tekintete fókuszáltabb lett. Ezután következett a Rest and Restore, ahol megtapasztalta, hogy a nyugalomban lenni nem veszély, hanem feltöltődés. Pl. a korai éveiben elhanyagolt gyermekek nagyon sok időt töltenek dorsal vagal stressz aktivációban. Ez is egy nyugalmi állapot, de nem a biztonság nyugalma, hanem a túlélésé. Ezért egy hosszabb, szaktudást igénylő terápiás munka, hogy az idegrendszert átvezessük a biztonságos nyugalomba.
Csak ezután vezetjük majd be a Focus System mentális erőfeszítést igénylő feladatait, amikor már elég „belső párnája” van ahhoz, hogy az új kihívások ne borítsák ki.
A mérleg lassan kiegyenlítődött Áronnál. Ha túlpörög, vissza tud lassítani. Ha lekapcsol, vissza tud térni. És a hinta? Ma már nem a félelem helye, hanem a játéké.
Az örökbefogadott és traumát átélt gyerekek fejlesztése nem egyszerűen több türelmet igényel – hanem másfajta látásmódot, eszköztárat és tudást. Ezeknek a gyerekeknek nemcsak a mozdulatait, hanem a teljes idegrendszerét kell biztonságban tartani.
A szülőknek fontos tudniuk: nem a gyerekük „rossz” vagy „problémás”, vagy reménytelen eset, hanem más a története, más a kiindulópontja, és ehhez más út vezet a fejlődéshez. A szakembereknek pedig felelősségük, hogy felkészülten, traumaérzékenyen dolgozzanak, mert minden beavatkozásnak hosszú távú hatása lehet – jó és rossz irányba is.
A gyógyulás és a fejlődés akkor tud megtörténni, ha a gyerek nemcsak mozog, hanem közben biztonságban is érzi magát. Mert a biztonság az a talaj, amiből minden fejlődés elindul.