Láthatóvá válni

Olyan finom illatok vannak ma a levegőben, mélyen belélegzem. Langyos az este, végre kiülhetünk a teraszra a hosszú téli hónapok után. A kedvenc hintaszékemben ringatózok, Sándor egy finom csésze teával kedveskedik. Fáj ma a derekam, nehezen mozgok. Jólesik, hogy kiszolgál. Csatlakozik hozzám, leül egy fotelba. Az arcán most egy kicsit mélyebbek a ráncok, görnyedtebben ül, mint szokott. Ilyenkor tudom, hogy fáj a válla. Nem panaszkodik, de már megtanultam felismerni hogyan ül ki a testére a fájdalom. Nemrég jött haza a kutyákkal. Kint csatangoltak az erdőben. Olyan mérges tudok lenni rá, mikor kiviszi őket. Tele lesznek kullanccsal, aztán jönnek fel a teraszra, felfekszenek a kanapéra, én meg mindenhol viszketek, mintha megszámlálhatatlan kullancs sétálgatna rajtam. Van, hogy beleakad a kezem egy-egybe a ruhámon. Mikor szóvá teszem, csak egy legyintést kapok.

- Ez semmi, csak egy Dermacentor. Emberre nem veszélyes, a kutyákat szereti.
Irigylem őt, hogy képes ilyen könnyen venni ezt. Persze inkább vagyok mérges, mint irigy. Legalább bezárná a kutyákat a kanalbe, amíg a kullancsirtó végez a kis élősködő rohadékokkal. De nem tud elszakadni tőlük, akkor érzi jól magát, ha a közelében vannak.

Amikor a fiúk kicsik voltak, volt egy szép víkendházunk, nagy kerttel. A járvány elől oda menekültünk. Egy kis családi házban éltünk, pici udvarral, szükségünk volt a nagy térre. A fiúknak le kellett mozogniuk magukat. Jaj, de jó is volt. Vágtuk a füvet, gereblyéztük halomra. Március volt, akkor ébredt a természet is. Egész nap kint voltunk a levegőn. A fiúk a mogyoró bokrokban játszottak vagy a diófára akasztott kötélen hintáztak. Mennyit verekedtek. Folyton egymást zrikálták. Őrjítő volt még ebben a nagy térben is. Egy-két tévé nélküli nap után a friss levegőtől már nyugodtabbak voltak valamivel. Esténként találtunk magunkban pár kullancsot. Kiszedegettük őket és mindig jobban figyeltünk, hogy kullancsírtóval lefújjuk magunkat. Pár hét múlva Ábel, a kisebbik fiunk belázasodott. Megfertőződött a Lyme-kórral, jó pár hétig vártunk a diagnózisra. Hála az égnek meggyógyult, időben megkapta a gyógyszereket,de én azóta félek a kullancsoktól. Egy idő után már nem mertem kimenni a kertbe és a gyerekeket sem engedtem. Pedig nehéz volt. Két fiú állandó mozgásban. Egyfolytában birkóztak, vagy hajmeresztő játékokat találtak ki. Elevenek és egészségesek, azt mondták a rokonok, ez a normális. Én nem így éreztem. Folyton fáradt voltam attól, hogy mindig mozgásban kell lenni. Mikor még terhes voltam, úgy képzeltem, hogy szépen eljátszanak, én meg olvasok a játszótéren vagy ülök velük a homokozóban. Ehelyett minden idegszálam megfeszült, amikor a játszótérre kivittem őket. Ketten kétfelé szaladtak és a játszótér két legtávolabbi pontján a legmagasabb mászókára másztak.
- Ok. Nagyon ügyes vagy! Csak kapaszkodj! - mondtam ezt látszólagos nyugalommal. Belül mindenem reszketett.
Ahogy teltek az évek egyre nehezebben viseltem a bátorságukat. Minden egyes nap egy újrakezdés volt. Érdekes az anyai agy, bármit ki tudunk belőle törölni vagy újra tervezni, hogy képesek legyünk szeretni a gyermekeinket. Egy darabig minden nap vidáman indultam velük a játszótérre, elfelejtve milyen nehéz is ez.
- Gyere le a stop tábláról!
- Kisfiam! Ne mássz végig azon a kerítésen, üvegdarabok vannak a tetején, szétvágja a kezed.
- Állj!!!! Ne szaladj át az úton! Jön az autó! Nem látod??? Hányszor mondjam el, hogy várj meg a sarkon! Csak anyával együtt megyünk át az úton!
Már az odafelé út is katasztrofális volt. Egy idő után csak autóval indultam el, akár a legközelebbi játszótérre is. Rettenetesen kimerültem. Dani, az idősebbik, nehezen aludt el esténként. Volt, hogy két órán át ültem az ágya mellett. Reggel ébredéskor egy kis összebújás után jöttek a dührohamok. Néha alig volt szünet benne. Megnyugodott, kitört, megnyugodott. Próbáltam nagyon türelmes lenni. Aztán én is robbantam. Majd robbant Ábel is. Kis pihenő, amíg kiteregetem a ruhákat, ők a hintában szuszognak. Fog ez menni. Elővettem egy kis lisztet, tojást, vajat. Csináljunk süteményt! A fiúk nagyon élvezték. Kis kuktáim. Olyan aranyosak. Lelkesek!

Túl lelkesek. Pár perc után a földön volt egy fél kiló liszt, feltört tojáshéjak hevertek szanaszét, a tojássárgája komótosan csordogált a szék táblájáról a föld felé. A ruhájukat a liszt fehérre festette. Ők nevettek, ugráltak, úgy örültek a készülő süteménynek. Csak én nem örültem. Én kimerültem. Nyeltem a feszültséget, csitítottam őket. Ők próbáltak szót fogadni, de jött a köd és elöntött mindent a düh. Pár perc múlva szomorúan ültünk egymás mellett a kanapén. Bekapcsoltam a tv-t, attól megnyugodtunk. A mese mindig jó. Az összebújós. Ülnek, végre ülnek. Holnap jobb lesz, türelmesebb leszek, ők is jobban szótfogadnak. Én vagyok az anyukájuk, képes vagyok rá.
Pár hét múlva megkerestem egy gyermekpszichológust. Nem ment, nekem ez nem megy egyedül.
- Úgy sajnálom, hogy anya miatt ide kell járnod hozzám. – mondta Gabi néni, a pszichológus Daninak, miközben ültünk a világjáték kirakott darabjai előtt. Dani nem volt együttműködő, szótlanságával fejezte ki ellenszenvét Gabi néninek. Állítólag együtt kell beszélnie a szülőnek a pszichológussal a gyerek előtt, mit rakott ki a gyerek. Ennél erőltetebb helyzetben sosem voltam. Persze csináltuk, de egy idő után úgy éreztem, csapdába estem. Nem láttak minket, láthatatlanok voltunk. Azt mondta a gyerek jól van, ha az anya is. Boldog anya, boldog gyerek. Nem lehetne, hogy a gyerek legyen először boldog? Végre legyen már boldog! Aludjon már éjszaka, üljön már le egy kicsit legózni, hogy legyen időm boldognak lenni. Még két másik pszichológus elfogyasztása után, 10 év múlva megkaptuk az ADHD diagnózist. Egyedül mentem végig az úton, kutattam éjszakákon át. Tényleg én csinálok mindent rosszul? Majd megtaláltam Andi nénit, a gyermekpszichiátert.

Három gyermekpszichológus után, 10 éven át magamban kerestem a hibát, amiért nem tudok boldog lenni és boldoggá tenni a gyermekemet.
Samu, az öreg kutyánk szuszoszogása hoz vissza az emlékeimből. Sándor kihozott pár gyertyát, közben besötétedett. Az asztalra tette, meggyújtotta. A gyertya fénye lágyan világította meg az arcunkat. Láthatóvá váltunk. Csend és nyugalom járta át az estét.