„A kisfiammal túl vagyunk 5 óra SSP és 60 óra Sensory programon, illetve a Calm programból kb. 20- 25 órányit szintén lehallgattunk.
Kisfiam jelenleg másodikos, hamarosan tölti a 9. életévét. 7 évvel ezelőtt fogadtuk örökbe, egy érzelmileg erősen elhanyagoló, egyáltalán nem odafigyelő, vélhetően fizikailag is enyhén bántalmazó, traumatizáló környezetből. Örökbe fogadása idején azt gondolták róla, hogy értelmi fogyatékos, 2 évesen kb. 8-15 hónapos szinten volt (7 vizsgált területen: mozgás, beszéd, szociális fejlődés stb.). Első gyermekként fogadtuk örökbe, az első másfél évben otthon voltam vele. Az első pillanattól turbó fokozatra kapcsolt a fejlődése, de megtámogattuk mozgás + beszéd + kognitív fejlesztéssel. Óvoda kezdésre a hátrány egy részét már ledolgozta. Az elmúlt 7 évben folyamatosan kapott valamilyen fejlesztést – viszont azt, hogy mennyire traumatizálódott az első két évben, és ennek milyen jelei vannak, nem tudtuk, csak sejtettük. Elképesztő dühkitöréseket produkált – sokáig azt gondoltuk, minden impulzívabb gyerek ilyen, hiszen nem volt más tapasztalatunk. Ágival a beszélgetések során jöttünk rá, hogy ez egyértelműen traumára utal.
Óvodában már jelentkeztek a szociális életével kapcsolatban jelzések, problémák, de az óvónők megnyugtattak, hogy ez még belefér.
Amikor iskolába került, akkor csúszott szét minden. A nagy stressz hatására az első fél évben keményen regresszióba esett (kb. a 2 éves kori szintjére zuhant vissza). Teljes figyelem szétesés, órák széttrollkodása, kúszás-mászás az órák alatt, állandó bohóckodás (figyelemfelhívás), de a figyelem hatására durváskodás jellemezte. Panaszkodtak rá a gyerekek, a szülők, a tanárok. Kétségbeesetten kerestem (az elmúlt 7 évben végig) szakembereket, de valódi segítséget sehol nem kaptam.
Mikor Ágira rátaláltam és beszéltem vele telefonon, éreztem azt először, hogy mintha hazaértem volna. Beszélgettünk és értette, miről beszélek, elmagyarázta, hogy mi történik a gyermekemmel és ahogy beszélt, a boldogságtól, hogy végre megtaláltam azt, aki tud nekünk segíteni, potyogtak a könnyeim.
A fiam második osztály októberében kezdte a hallásterápiát. Először lehallgattunk 5 órányi SSP-t – azonnal érezhető volt a hatása. Fiam korábban mindig egyedül volt a napköziben az udvaron – érthető, ki akar egy durva gyerekkel játszani… már az első óra SSP után feltűnt, hogy a társaival van, amikor megyek érte. Elkezdtek nem panaszkodni rá a gyerekek (korábban akármikor mentem érte, kb 5-en rám ugrottak, és folyt belőlük a panaszáradat a fiammal kapcsolatban). Elkezdett az órákon bevonódni, részt venni, kooperálni a többiekkel, sőt többször előfordult, hogy ő védett meg valakit másoktól.
Decemberben kezdtük a 60 órás sensoryt. Ez idő alatt (4 hónap) 2x költöztünk, az első rettentően megviselte, újra óriási hisztis kitörései voltak, de már nem volt visszaesés.
A 60 órás sensory után jelenleg (április) így állunk most:
a kisfiamat az egyik tanár „arany gyermeknek” hívja
a félévi bizonyítvány (írásos értékelés) minden egyes pontja pozitív
3 tanára is jelzett nekem vissza, hogy szeptember óta milyen hatalmas a változás, a fiam bevonható, halad az osztállyal és szeretik a társai
vannak barátai, egyre jobban tud kapcsolódni kortársaival, mostmár viszonylag hosszan és jó minőségben tud játszani, bolondozni a gyerekekkel
egyre jobban meg tudja fogalmazni az érzéseit. (Korábban nem, hogy nem volt hajlandó beszélni róla, de azt sem engedte, hogy én fogalmazzam meg helyette, pl. „dühös vagy”, terelt, vagy befogta a fülét.)
a dühkitörései október óta az első költözés utáni nagy megzuhanás kivételével gyakorlatilag nullára redukálódtak
korábban mindig 2-4 évvel a kora alá választott a mesékből, mostanában már korosztályos meséket igényel
társasozni, kártyajátékozni gyakorlatilag egyáltalán nem lehetett vele – ez is elkezdett alakulni
fiam imádja a klasszikus zenét, dúdolgatja is; néha az autóban is klasszikust hallgatunk.
de ami a legjobb: 3 évvel fiatalabb testvérével (szintén örökbefogadott) a kapcsolatuk minőségi változáson ment át. a játékuk már nem a birkózás, az ön- és közveszélyes lakásfogócskákból és egyéb durváskodásból áll, hanem egyre többet tudnak normálisan kapcsolódni. Októberben, amikor először mentünk Ágihoz, a hátsó ülésen végig szekálták egymást, 2×2 óra során legalább 5x üvöltöttem velük, hogy azonnal hagyják abba (mert belemegyek valakibe), az autóút során iszonyúan kimerültem mentálisan. Áprilisban vittük vissza a gépet (tartunk pár hónapos szünetet) és komolyan elérzékenyültem vezetés közben, mert a hátsó ülésről jófajta beszélgetéseket, verbális játékokat hallottam és rengeteget nevettek az úton.
Ezen felül, amit én (és közvetetten a férjem is) kaptam Ágitól: októberre teljesen ki voltam már készülve. Megértett, támogatott, eszközöket adott. Én is hallgattam a calming zenét. Rengeteget magyarázott, megértettem, mi történik a fiammal és a lányommal is. Az, hogy hálás vagyok neki, nem elég erős kifejezés. Szerintem az életünket mentette meg. Korábban már előre féltem attól, hogy hogyan rakjuk össze az imádott fiunkat úgy, hogy egy értelmes, normális életvitelű felnőtt legyen belőle. Most már nem félek. Még nagyon hosszú út áll előttünk (most pár hónap pihenő és folytatjuk a Focus programot, immár 140 órányi zenével), de végre azt érzem, hogy révbe értünk és hogy úgy tudjuk a fiunkat támogatni, hogy már nem kell attól félnünk, hogy pár év múlva teljesen szét fogunk csúszni mindannyian.
Ez a módszer egy csoda, Ági egy kincs! Mindent köszönünk neki!”
Fejlődési és beilleszkedési problémák – örökbefogadó szülő tapasztalata
