– egy levél kimerült, bátor szülőknek
Ha ezt olvasod, valószínűleg nem először keresel segítséget.
Lehet, hogy végigcsináltatok már többféle terápiát, mozgásfejlesztést, TSMT-t,
gyógypedagógiát, de még mindig ott van benned az érzés: „nem mozdulunk”. A gyermeked
továbbra is túlreagál, kiborul, nem szabályoz, nem kapcsolódik. És közben te is egyre kevésbé
tudsz hozzá eljutni. Fáradt vagy, elbizonytalanodtál, már nem tudod, mit kéne csinálni – és
talán az az érzés is ismerős, hogy már nincs erőd még egy újabb módszerhez.
Amit a külvilág gyakran viselkedési problémának lát, az valójában idegrendszeri
túlterheltség. A gyerek nem rossz, nem neveletlen. Csak túl sok neki. Nincs eszköze a belső
állapotaihoz. És amikor ez hosszan fennáll, az nemcsak őt viseli meg, hanem téged is.
Sokan nem beszélnek róla, de nagyon fontos: ha neurodivergens gyermeket nevelsz, a te
idegrendszered is állandó készenlétben van. Ez nem lelki gyengeség, hanem biológia. Ha a
gyermeked naponta többször meltdown állapotba kerül, az a te vegetatív idegrendszeredet is
automatikusan aktiválja. Ez lehet a szimpatikus ág (harc, menekülés – düh, feszültség,
túlmozgás), vagy épp a dorsal vagus (lefagyás, kimerülés, visszahúzódás).
És amikor ez újra és újra megtörténik, elönt a kortizol, az adrenalin, a tested felkészül a
túlélésre – de nem oldódik meg a helyzet. Nem tudod megmenteni sem a gyerekedet, sem
magadat, mert nincs időd visszaszabályozódni. Csak mész tovább, egyik feszültségből a
másikba. És ha nincs kiút, egy idő után már nemcsak a gyerek van krízisben, hanem te is.
Ezért nem elég csak a gyermeket fejleszteni. Mert ő belőled szabályozódik. Ha te állandó
stresszben vagy, ő is marad. Ha te össze vagy húzódva, ő még jobban feszült lesz.
Nem lehet külön kezelni ezt a kettőt. Nem lehet „megjavítani” a gyereket úgy, hogy közben a
szülő napról napra szétesik. A legjobb szándék mellett is zsákutcává válhat a fejlesztések
sorozata, ha te már alig bírod.
És itt jön be valami nagyon fontos. Öngondoskodás.
Ez a szó sokszor üresnek tűnik – mintha azt mondanánk, „pihenj többet”, „törődj magaddal”,
de a valóság sokkal mélyebb ennél.
Az öngondoskodás idegrendszeri szükséglet.
A tested – a hormonrendszered, az emésztésed, az agyad – csak akkor tud regenerálódni, ha
időnként visszavált paraszimpatikus működésbe.
Ha engeded lelassulni. Ha érzed, mi történik benned. Ha nem csak a gyerek meltdownjára
reagálsz, hanem utána meg tudod kérdezni magadtól:
„Mi van most a testemben?”
„Hol érzem a feszültséget?”
„Tudok ebből egy kicsit kiürülni?”
Ez nem luxus. Ez nem önzés. Ez az egyetlen út, amin elindulhat a valódi változás. Mert a
gyermeked nem egyedül szabályoz. Téged is érzékel. És ha te kapcsolódsz magadhoz, az az
ő biztonságérzetére is hat.
Sokszor nem újabb módszer kell. Hanem megállni. Légvételt venni. Visszahangolni.
Együtt lenni a saját testünkkel, még ha csak néhány perc erejéig is. És elfogadni, hogy a
fáradtság nem kudarc, hanem jelzés: túl sokáig voltál erős.
És talán pont most, amikor már nem akarsz semmit „csinálni”, kezd el megváltozni valami.
Mert teret adsz annak, ami eddig nem fért oda: önmagadnak.
És innen lehet újra kapcsolódni a gyermekhez is.