Editék kisfiukat 22 hónapos korában fogadták örökbe, később derült ki, hogy elhanyagoló, vélhetően bántalmazó nevelőszülőktől hozták el. A kezdeti nehézségek és a dühkitörések kezelésére sok fejlesztést kipróbáltak, ám a fordulat a traumafeldolgozás felé fordulás és a hallásterápia alkalmazása volt. Bartus Ágnes fejlesztőpedagógus, SSP,RRP, Focus System provider a traumaszemléletű idegrendszeri fejlesztés kidolgozója szerint a traumával élő gyerekeknél az egy-test integráció, a biztonságérzet helyreállítása adja az alapot a fejlődéshez.
Nem ismerték fel a PTSD-tüneteit
Editék kisfiukat 22 hónapos korában fogadták örökbe, később derült ki, hogy elhanyagoló, vélhetően bántalmazó nevelőszülőktől hozták el. „Nagyon sok hátránnyal indult. Közel kétévesen körülbelül nyolc–tíz hónapos kisbabának felelt meg a fejlettségi szintje: alig tudott járni, beszélni egyáltalán nem beszélt, szociális és kognitív készségei nagyon elmaradottak voltak. Friss szülőként, szakemberek nélkül próbáltuk összerakni a képet, de mintha egy ezer darabos puzzle-t raknánk ki” – mondja Edit.
A fiú reggelente katatón állapotban volt, a dühkitörései kiszámíthatatlanok voltak, és az iskolai beilleszkedés is óriási kihívást jelentett.
„Az elmúlt nyolc évben rengeteg fejlesztésen estünk túl: mozgásfejlesztésen, kognitív fejlesztésen, logopédián, meseterápián… de a dühkitörésekkel nem tudtunk mit kezdeni. Ezek nagyon ijesztőek voltak, és fogalmunk sem volt, mit tehetünk, hogy segítsünk neki.”
Ahogy Edit meséli, a fiú hatéves korára fizikailag is nagy lett, ezért a viselkedése, és az, hogy azzal kárt okoz magában és másokban, egyre aggasztóbbá vált. Bár a pszichiátrián, és bárhol, ahová fordultak, azt mondták: „türelem, majd kinövi”, a szülőket ez nem nyugtatta meg.
Már egy hét után láttuk a változást
„Ekkor kezdtem el kifejezetten a traumafeldolgozás felé fordulni. Rátaláltam Ágira, és amikor először beszéltem vele, csodálatos érzés volt, mintha hazaértem volna. Olyan volt, mintha valaki végre értette volna, amit mondok” – mondja Edit.
A munkát az SSP-vel kezdték. Eleinte csak 5–10 perces szakaszokat hallgattak elalvás előtt, teljes nyugalomban. „Nagyon meghitt élmények voltak ezek. Már az első héten láttuk az eredményt: a fiú elkezdett interakcióba lépni más gyerekekkel a játszótéren. Én csak álltam, és potyogtak a könnyeim.”
Ezután következetek a Focus System programjai, hónapokon át folyamatosan hallgatták. „A fiunk fejlődése elképesztő volt. A dühkitörései szinte teljesen megszűntek, a kognitív fejlődése lenyűgöző. Most már 10 évesen verbalizálni tudja az érzéseit, ami régen elképzelhetetlen volt.”
Edit szerint szavakkal nem írható le az a minőségi változás, ami az elmúlt években történt. „2023 nyarán azt gondoltam, hogy soha nem fogunk normálisan kapcsolódni vele, nem fog önálló életet élni. Most pedig láthatóan boldog, értelmes, képes kifejezni magát, és az életminősége jelentősen javult.”
A biztonság szerepe a test és az elme fejlődésében
Sok örökbefogadó család tapasztalja, hogy el vannak veszve a rendszerben, mert a traumák tünetei – sajnos – még mindig nem eléggé ismertek. Ágnes szerint a traumával élő gyerekeknél az egyik legfontosabb, hogy az agyunk azt érezze a testünk biztonságban van, hiszen ez adja az alapot a feldolgozáshoz és a fejlődéshez.
„Nagyon gyakran a szülők teljesen egyedül maradnak – magukra maradnak a kihívásokkal, nincsenek megfelelően edukálva, mi történik a gyermekeikben. Kudarcélményeken mennek keresztül, amikor különböző terápiákat próbálnak a gyerekekkel” – mondja Ágnes. A traumát átélt gyermekek idegrendszere folyamatos veszélyállapotban van, ezért bizonyos mozgás- vagy kognitív terápiák nem mindig működnek. Ha a test túlélőüzemmódban van, az idegrendszer nem képes együttszabályozni.
„A traumát nem lehet blokként kezelni; a test hosszú ideig tartó fenyegetettség-érzete miatt folyamatos készenlétben van. Nem lehet blokkoknak hívni fejlődési trauma esetén ezt az élményt, egy megváltozott neurobiológiai működést okoz. Ha blokkoknak hívjuk a porbléma mögött húzódó traumatikus élményeket, az úgy hat, hogy feloldjuk a blokkot és minden jobb lesz. Sajnos a trauma nem így működik. A testet, az idegrendszert, az agy működését befolyásolja. Minél tovább van egy gyermek bántalmazó környezetben, annál komplexemben hat a fejlődésére a trauma.”
A hallásterápia, a frekvenciák és a ritmus eszközei különösen hatékonyak lehetnek az idegrendszer szabályozásában. Amikor a gyerekek biztonságban érzik magukat a zene alatt, a vegetatív idegrendszerük paraszimpatikus ága aktiválódik. Aktiválódik a vagus ideg. Ez a nyugalom és a biztonság állapota. A zene támogatja, hogy a gyerekek megtanulják biztonságban érezni magukat. Ahogy szabályozódig a vegetatív idegrendszerük, érzelmileg és szociálisan is nyílni kezdenek.
A családok támogatása kulcsfontosságú
Ágnes hangsúlyozza, hogy a fejlesztés során a család támogatása is kulcsfontosságú: a szülőknek erőforrásokra és megfelelő útmutatásra van szükségük ahhoz, hogy kezelni tudják a gyerekek stresszválaszait, és biztonságot nyújtsanak számukra. „Az örökbefogadó szülők hihetetlen kreativitással és empátiával dolgoznak, és a megfelelő támogatással képesek segíteni a traumát átélt gyerekeiknek újra kapcsolódni és fejlődni. A Traumaszemléletű Idegrendszeri Fejlesztés családi rendszerszemléletben dolgozik. A családtagok idegrendszerét támogatja az együttszabályozásban ”
Az ő tapasztalatuk – ahogy Edité is – azt mutatja, hogy a biztonságos környezet, a Traumaszemléletű Idegrendszeri Fejlesztés hallásterápiái (SSP, RRP, Focus System) és szomatikus gyakorlatai, a szülői támogatás kombinációjával képes valódi változást hozni. A folyamat hosszú (kb. 1,5 év), de a fejlődés folyamatosan látható: a gyerekek megtanulják kifejezni az érzéseiket, az idegrendszerük szabályozottabbá válik, és az életminőségük jelentősen javul.
Editéknél is óriási változást eredményezett a hallásterápia. „Számunkra hatalmas élmény volt látni, hogy a befektetett munka megérte. A fiú fejlesztőtáborban kapott visszajelzései fantasztikusak voltak: ügyes, okos, rendben van. Az egész folyamat rengeteg időt és energiát igényelt, de minden pillanata megérte.”
A cikk írója Bánosi Eszter női coach, meseszakpedagógus, nőijóga oktató, újságíró (WMN, Éva Magazin)