RRP-SSP felnőtt élménybeszámoló

A polivagális elméletről és az ezen alapuló SSP hallásterápiáról először egy
családterápiás konferencián hallottam. Lázba hozott, úgy éreztem, hogy a vegetatív
idegrendszer különböző állapotait megértve új módon értem meg a saját működésemet,
helyrekerülnek dolgok, amivel addig nem tudtam mit kezdeni.
A bakancslistámra felvettem, hogy ezt a hallásterápiát szeretném elvégezni.
Egy internetes fórumon egy hetvenéves hölgybe botlottam, aki elmesélte, hogy amióta
elvégezte az SSP-t, megváltozott az élete. A vele való beszélgetés adta meg a
kezdősebességet, hogy ötvenhárom évesen én is belefogjak az idegrendszerem
áthangolásába.
Akkor már tíz éve dolgoztam család- és párterapeutaként. A terapeutává válás során
több száz óra egyéni és csoportterápián vettem részt. Ez az önismereti munka kellett
ahhoz, hogy az életem nagyjából rendbe tegyem, és úgy forduljak a terápiás segítséget
keresők felé. Ezen az önismereti úton rengeteget fejlődtem, de voltak az életemnek
olyan vonatkozásai, amik eközben egy hajszálnyit se változtak, ilyen volt például az,
hogy én egy szorongásra hajlamos ember vagyok. Ha a környezetemhez mértem
magam, azt láttam, hogy egy kisebb kihívásra, amitől az emberek nagy része nem billen
ki az egyensúlyából, én már a szimpatikus izgalom mindenféle tüneteit hozom, lever a
víz, kalapál a szívem, elszorul a torkom, összeszorul a gyomrom, ha pedig egy nagyobb
kihívással szembesülök, akkor lefagyok, bénultság vesz erőt rajtam, nehezen tudok
gondolkodni, nem jutnak eszembe dolgok, amiket amúgy megtanultam, nem tudok
érzelmileg kapcsolódni a másik emberhez, mintha hirtelen a saját életemen „kívül
kerülnék”. Ráadásul nemrég derült ki, hogy figyelemzavarban is szenvedek (ADD). Ez a
diagnózis hozott nekem egy felszabadulást, most már értem, mi van velem. Eddig csak
azt tudtam, hogy nagy erőt kell beletegyek, hogy a figyelmem ne kalandozzon el, ne
feledkezzek meg fontos dolgokról, és állandó, reménytelen küzdelmet folytatok, hogy az
életemben legyen valami rend és szervezettség, miközben haragszom magamra azért,
hogy nem próbálkozom elég keményen, és a környezetem is haragszik rám.
Az elmúlt két évben többször elvégeztem az SSP terápiát, és a legutóbbi alkalommal az
RRP-t is.
Emlékszem, amikor először végeztem el az SSP-t, a befejezés után másnap ki voltam
írva műtétre. Ott feküdtem a műtőasztalon, feltették rám a szívműködés
monitorozásához szükséges elektródákat, és az altatóorvos meglepve mondta:”De hát
maga nem is fél! Hetvenes a pulzusa!”. Én meg hallgattam a békés szívdobogást,
aminek a hangja betöltötte a műtőt, és éreztem, hogy tényleg nem félek különösebben,
jó kezekben vagyok, minden rendben lesz. Visszaemlékeztem arra is, hogy két évvel
korábban is volt egy műtétem, és akkor hogy dübörgött a szívem.
Az SSP és RRP terápiák legfőbb hatása nálam az volt, hogy csökkent az a
szorongásszint, amihez hozzászoktam életem első felében. S hogy a szorongásom
csökkent, több mindenre vállalkozom, tágasabbnak érzem a világot, amiben mozgok, és
ami a legnagyobb kincs, hogy jobban tudok kapcsolódni magamhoz, és a másik
emberhez, mint korábban. Nagyobb a biztonságérzetem, jobban ki tudok tartani
érzelmileg megterhelő helyzetekben, anélkül, hogy kimenekülnék belőle, vagy
ledermednék, jobban meg tudok érteni tőlem teljesen különböző embereket, akiket korábban magamban elutasítottam, vagy elítéltem. Mintha a figyelmem és a
koncentrációs képességem is javult volna egy keveset. Ez nagy ajándék nekem a
munkámban is, a magánéletemben is.
A kép idén, a születésnapomon készült. Azzal ünnepeltem meg, hogy lecsúsztam egy
bobpályán. Ennek az az előzménye, hogy 25 évvel ezelőtt volt egy csúnya
szánkóbalesetem, komplikált lábszárcsont-törésem, műtétek stb. és azóta bármilyen
lefelé siklásnak a gondolatától is a rosszul voltam. Fantasztikus volt átélnem, hogy most
az első lesiklásnál féltem ugyan, de elviselhetően, a másodikban már volt valami élvezet
is, a harmadik pedig nagyrészt élvezet volt.
Számomra a hallásterápiák jelentették a továbblépési lehetőséget onnan, ahol tartottam
sok év pszichoterápia után. Hálás vagyok, hogy a szabadságnak és a kapcsolódásnak
ilyen lehetősége nyílt meg előttem, már nem fiatalon, de még jó időben.