ACA-s vagyok, azaz alkoholista szülők felnőtt gyermeke, hivatalosan nem diagnosztizált C-PTSD-vel, pontosabban – ahogy most már Ágitól tudom – fejlődési traumával. Szerető, de függő családban nőttem fel, ahol a negatívnak titulált érzéseim nem voltak jóváhagyva, nem sokat tanultam az önszabályozásról, az önmegnyugtatásról, a határaimról, mindig jó kislánynak kellett lennem, és érzelmileg sokkal felnőttebbnek, mint a saját szüleim. Amit viszont jól megtanultam, a ne bízz-ne beszélj-ne érezz hármas szabálya, a titkolózás, a szégyen, az állandó éber készenlét. A családi problémáról, az alkoholizmusról egészen 33 éves koromig „nem igazán tudtam”, pontosabban nem gondoltam problémának, noha akkor már foglalkoztam önismerettel. Valahol ott lappangott a háttérben, de nyilvánvalósága ellenére sosem volt kimondva még magam előtt sem (hiszen a szüleim nem lehetnek hibásak), noha minden elakadásomnak, és tulajdonképpen a személyiségem számos aspektusának (sok pozitívnak is, mint például az érzékenység) ez volt a gyökere. Egy könyv segített végül megfogalmazni konkrétan, hogy a háttérben állandóan futó „valami baj van velem” érzetem valójában miről szól, ekkor tudtam először szaksegítséget kérni. Ekkorra már az életem felívelő szakaszban volt, elkezdtek kiépülni a gyógyító kapcsolataim, egzisztenciám, és fokozatosan leépülni a mérgező kapcsolataim, szokásaim nemcsak másokkal, hanem önmagammal is: az öngyűlöletet, elégedetlenséget fokozatosan átváltotta az öngondoskodás. A motiváció, hogy jól legyek, és szeressem magam, számos módszert és technikát hozott az utamba: a „beszélgetős” terápián kívül a jóga, a relaxáció, a meditáció, a születésélmény-feldolgozás, különféle traumatudatos testgyakorlatok, a stresszkezelés számos formája, a meseterápia ma már mind az öngondoskodásom részeivé váltak, és rengeteget segítettek a szorongós kislányból felnőtt, önbizalommal teli nővé való érésemben.
A fáradhatatlan öngyógyítás ellenére – kisebb mértékben ugyan – de a szorongás a részem maradt. Sokszor észre sem vettem, annyira „normális működésem” volt, hogy mindig keressek magamnak valami félnivalót. Egy éve ismertem meg az SSP-t Ági jóvoltából, és már az első hallgatás áttörő élmény nyújtott: segített összekapcsolódni. Furán hangzik, de addig nem is tudatosult, mennyire alapvető hozzáállásom a világgal, a másokkal és az önmagammal való bizalmatlanság, a gyanakvás. Hatalmas kontrasztot mutatott az SSP utáni idegrendszeri állapotom az addig megszokottól: a készenléttől, a „valami rossz fog történni” várásától. Az SSP mutatta meg, mennyire belém ivódott a gyanakvás, mely szerint másoktól valójában nem sok jóra számíthatok, hogy folyamatosan „várom”, hogy bántsanak, veszélybe sodorjanak. Annyira, hogy észre sem vettem ezt a beállítódásomat, viszonyomat a világ felé, addig azt hittem, alapvetően bízom az emberekben.
Az utóbbi egy évben háromszor hallgattam meg az SSP teljes hanganyagát pár hónap szünettel, és emellett terápiára is jártam, sokat foglalkoztam magammal. A naplómban visszalapozva egészen meglepődtem, mennyire más ember lettem az elmúlt egy évben, már ami az önmagamhoz, másokhoz és a világhoz fűződő alapvető kapcsolatomat és a szorongásszintemet illeti. Az utolsó, pár hete hallgatott SSP után tisztázódott bennem, hogy mostanra érettem meg arra, hogy igazán képessé váljak a szeretet megélésére, a megnyílásra, a befogadásra, amit az önmagammal kiépített, megtalált, mély, belső és intim önkapcsolódás tesz lehetővé. Saját magam legjobb anyukája lettem, ami nem jelenti azt, hogy ne tapasztalnék meg nehéz érzéseket, de képessé váltam az önelnyomás és tökéletességre való hajsza helyett együttműködésben létezni a lelkemmel, a belső gyerekemmel is.
Azt gondolom az SSP csodálatos kiegészítője bármilyen terápiának, önfeldolgozásnak. Egy mondatban úgy tudnám megfogalmazni, hogy míg más módszerek segítenek kapcsolódásaink tisztázásában, gyógyításában, addig az SSP az, ami végül ténylegesen össze is forrasztja ezeket a valamikor a múltban megsérült, esetleg el is vágott szálakat, huzalokat, kapcsolatokat – mint valami forrasztópisztoly összeilleszt, összekapcsol azokkal a részeinkkel, amiket út közben egy trauma nyomán elvesztettünk. Az SSP számomra olyan, mint egy meleg kéz, ami a kezem után nyúl, és finoman megszorítja, hogy minden rendben van. Észrevétlenül és gyengéden tanít meg bizalommal létezni a világban
Safe and Sound Protocol- felnőtt tapasztalata
